Gyakran előfordul, hogy egy politikus radikálisan megváltoztatja a véleményét egy témáról. Az már ritkább, hogy egyszerre több tucat tesz így. Az pedig szinte példa nélküli, hogy a paletta mindkét oldalán, egymással szemben álló politikusok forduljanak szembe korábbi álláspontjukkal, különösen a modern, polarizált korban, amikor szinte hivatalból ellent kell mondaniuk egymásnak.
Amerikában azonban éppen ez történt az adatközpontok ügyében, és a jelenség már Európába is kezd begyűrűzni.
Az évek óta tartó adatközpontboom mögött elsősorban a mesterséges intelligencia (AI) felfutása áll. A mindennapi életet egyre inkább átszövő technológiának ugyanis egyre nagyobb számítási kapacitásra van szüksége, ennek biztosítására a nagy techcégek egymással versengve húznak fel új adatközpontokat, hogy idejében kiépítsék a jövőbeni kapacitásokhoz szükséges infrastruktúrát.
A képlet első ránézésre tehát meglehetősen egyszerűnek tűnik: az új technológiát fejlesztő és értékesítő cégek optimisták a jövőt illetően, a befektetők szeretnének kézzelfogható eredményeket látni a beruházásokra fordított rengeteg pénzért cserébe, az adatközpontok pedig a szükséges fizikai infrastruktúrát jelentik. Pörögnek a beruházások, képződnek a munkahelyek, záros határidőn belül pedig a szabadpiac majd eldönti, mennyire volt jó ötlet százmilliárd dollárokat fektetni a technológiába.
A bökkenő azonban az emberi tényező, egészen konkrétan az, hogy az amerikai lakosság túlnyomó részének súlyos ellenérzései vannak az adatközpontokkal kapcsolatban. Az ellenállás mértékét nehéz pontosan megbecsülni, de különböző felmérések alapján akár 60-70 százalékos is lehet az adatközpontok elutasítottsága.
Az embereket pedig nem lehet megkerülni. Az amerikai építési szabályozás ugyanis világszinten is kirívóan nagy beleszólási jogot ad a helyieknek abba, hogy mi épüljön a környezetükben. Településrendezési szabályok tömkelege jogosítja fel a helyi önkormányzatokat arra, hogy megvétózzanak különböző beruházásokat, köztük olyan ipari létesítményeket is, mint az adatközpontok.
Az ellenállás először lokalizált felszólalásokban, városházi vitákban és spontán érdekvédelmi szervezetek kialakulásában öltött formát. Az idő múlásával azonban rohamosan nőtt az elégedetlenség, és a helyi lakosok erélyesebben próbáltak fellépni az építkezések ellen. Egymás után jöttek a perek, fellebbezések, aztán később a nyomásgyakorlás az állami és szövetségi képviselők irányába.
2026 nyarára odáig fajult a helyzet, hogy demokrata és republikánus politikusok azon versenyeztek, ki tudja hatékonyabban megfékezni a terjeszkedést. Ugyanazok a vezető politikusok, akik néhány éve még a jövő zálogaként tekintettek ezekre a beruházásokra, és különböző adókedvezményekkel csalogatták az államukba a techcégeket, most nyíltan támadják őket, és építési moratóriumokat vezetnek be.
Miközben a szakértők azon sopánkodtak, hogy a népharag nagyrészt fals információkra, téves számokra és összeesküvés-elméletekre épül, a kialakult frontvonalak olyan társadalmi csoportokat állítanak egymás mellé, amelyek szövetségére az elmúlt években aligha lehetett számítani.
Az adatközpontok ügyében az egyik oldalon ott vannak a nagy techcégek, amelyeknek elemi érdekük a kapacitás bővítése, a nemzetbiztonsági körök, amelyek a fegyverkezési versenyben történő lemaradás veszélyére figyelmeztetnek, valamint a szakszervezetek, amelyek új munkahelyekben reménykednek. A másik oldalon pedig egymás mellett állnak a nagytőkével hagyományosan szkeptikusabb demokraták, a bizalmatlan, zsigerileg konzervatívabb republikánus szavazók, valamint az AI okozta katasztrófától tartó, az emberi faj kihalásának megakadályozásáért küzdő filozófusok.
Az adatközpontok kérdése tehát megelőzte azt, hogy Washingtonban a politikusok szeptember első heteiben hirtelen ráébredtek arra, hogy milyen nagy veszélyt jelent a szabályozatlan mesterséges intelligencia, miután az AI-cégek saját fejlesztői egymás után kezdték el kongatni a vészharangot, hogy éppen most dől el az emberiség sorsa, és a szabályozatlan fejlesztés lesz a vesztünk.
Környezeti hatások
Felmérések tömkelege bizonyítja, hogy az amerikai lakosság adatközpontokkal szembeni ellenállása széles körben elterjedt, és meglehetősen sokrétű. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az emberek legalább felének negatív véleménye van az adatközpontokról, ám abban már kisebb az egyetértés, hogy miért olyan rosszak.
A legnépszerűbb ellenérv az, hogy az adatközpontoknak káros környezeti hatásaik vannak. A témát rengetegen körbejárták már, és bár a pontos számokról nincs teljes konszenzus, a szakértők túlnyomó része egyetért abban, hogy az adatközpontok környezeti lábnyomáról terjedő állítások finoman szólva is túlzók.
A legkönnyebben cáfolható tévhit talán az, hogy az adatközpontok veszélyeztetik a helyi vízellátást. Az tény, hogy a létesítmények vizet használnak a hűtéshez, ám ennek mértéke jóval kisebb a közösségi médiában terjedő bődületes számoknál. A félreértés vélhetően onnan ered, hogy a környezetvédelmi jelentésekben az adatközpontok vízhasználatához gyakran hozzászámítják az energiát biztosító erőművek vízfogyasztását is. Az adatközpontok azonban ebben egyáltalán nem különlegesek: pontosan ugyanígy működik bármely más ipari tevékenység, amely az erőművek által előállított energiát használja fel.
Az pedig szintén téves, hogy az adatközpontok egyedülállóan sok vizet fogyasztanának. Ahogy arra többen rámutattak, egy közepes méretű létesítmény nagyjából annyi vizet használ, mint két golfpálya. Ha pedig újrahasznosítja a felhasznált vizet – ahogy az újonnan épülők többsége –, akkor ennél is lényegesen kevesebbet.
Az elemzők máshogy állnak az adatközpontok energiahasználata ellen tiltakozókhoz, ugyanis a létesítményeknek tényleg rengeteg energiára van szükségük a működéshez, ami szükségszerűen növeli a keresletet. Az már vitatottabb kérdés, hogy ez mennyiben jelenik meg közvetlenül a lakossági árakban.
Míg egyesek szerint nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy tartósan felnyomták volna az árakat, mások arra mutatnak rá, hogy egyes villamosenergia-piacokon már látszanak a keresletnövekedés költséghatásai. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenhol és minden körülmények között drágítják az áramot: a hatás jelentős része attól függ, hogy milyen ütemben bővül az energiatermelési kapacitás.
A fejlődés ára?
A fentiek alapján a legtöbb elemző arra jutott, hogy az adatközpontokkal szembeni ellenérzés sokaknál inkább zsigeri, mintsem konkrétan megfogalmazható problémákból fakad. Ebben szerepet játszhat a fejlett világban elterjedt NIMBY-izmus (Not In My Backyard, azaz „ne az én hátsó kertemben”), amely arra utal, hogy az emberek elvben támogatják a fejlődéshez szükséges fizikai infrastruktúrát – ipari létesítményeket, új lakásokat és hasonlókat –, csak éppen akkor nem, ha mindez a saját közvetlen környezetükben valósul meg. Sokak szerint nagy részben ehhez az általános hozzáálláshoz köthető például a nyugati világban kialakult lakhatási válság is.
A felmérések azonban azt mutatják, hogy az adatközpontok jóval népszerűtlenebbek, mint más ipari beruházások, így a NIMBY-izmus önmagában nem ad elégséges magyarázatot. Felmerült az is, hogy valójában maga a mesterséges intelligencia aggasztja az embereket: ha ugyanazokat a létesítményeket más célra használnák, talán nem lenne velük ekkora bajuk. Erre azonban szintén kevés empirikus bizonyíték van.
A legtöbb felmérésben ugyanis csak az emberek elenyésző része jelöli meg az AI várható társadalmi hatásait, amikor arról kérdezik őket, miért ellenzik az adatközpontokat. Ráadásul az AI használata sem idegen már az amerikaiaktól: a felmérések szerint sokan rendszeresen használják ezeket az eszközöket, a felmérések szerint mindenféle skrupulus nélkül, miközben az adatközpontok helyi építését ennek ellenére ellenzik.
Az elemzői körökben legnépszerűbb magyarázat szerint az elit és a megmondóemberek egy része által évek óta táplált AI-pánik találkozott az amerikai lakosság egyre mélyülő bizalmatlanságával. Az eredmény pedig az lett, hogy az emberek kézzelfogható problémáit, mint a makacs inflációt vagy az iráni háború okozta energiaár-emelkedést, egyszerűen rávetítik az adatközpontokra.
Felsorakoztak az oldalak
Akármi is a magyarázat, a téma körül kialakult koalíciók nem hasonlítanak arra, amit az elmúlt időszakban megszoktunk. Az AI-boom első éveiben a politikusok még egymással versengtek azért, hogy a nagy techcégek náluk építsék fel következő létesítményeiket. Nem véletlenül: a beruházások tőkét, munkahelyeket és megnövekedett fogyasztást hoznak az adott térségbe. A projektek mögé ezért felsorakoztak a helyi szakszervezetek is, különösen az építőipari munkások érdekképviseletei, amelyeknek az adatközpontok jól fizető, új állásokat jelentettek.
A beruházások mögött ráadásul ott álltak a nemzetbiztonsági körök is. Az ezen a területen működő agytrösztök szerint az AI a közeljövő egyik legfontosabb technológiája lesz, az USA pedig egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lemaradjon a fejlesztési versenyben. A hivatkozott katonai alkalmazások sora hosszú: az MI segíthet a célpontok azonosításában és megtalálásában, a drónok irányításában, illetve a hírszerzési adatok feldolgozásában.
Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter például egyszerűen úgy fogalmazott, hogy Amerikának jóval Kína előtt kell maradnia az AI-versenyben.
Ennek eléréséhez pedig szerinte nincs alternatíva, az adatközpontokat engedélyezni kell, fel kell építeni és be kell őket indítani.
Már a kezdetektől szemben álltak ezzel az úgynevezett AI-doomerek, vagyis azok, akik az új technológiát egzisztenciális veszélynek tartják az emberi fajra nézve. Filozófusok, informatikusok és AI-kutatók szólaltak fel a fejlesztések korlátozása mellett, és arra szólították fel a világ országait, hogy demokratikus felhatalmazással szabjanak korlátokat a mesterséges intelligencia kutatásának. Az olyan közelmúltbeli esetek, mint az OpenAI egyik modelljének egy belső biztonsági teszt során tapasztalt, korlátokat megkerülő működése, csak tovább táplálták azok félelmeit, akik szerint az AI fejlődése lassan kicsúszik az emberi kontroll alól.
Hozzájuk csatlakoztak rövid időn belül a demokrata törzsszavazók, akik hagyományosan szkeptikusak a nagytőkével, illetve a szabad piaccal kapcsolatban. Az ellenérzésükön csak dobott a techmogulok republikánus fordulata, azaz hogy Mark Zuckerberg Facebook-vezértől kezdve Jeff Bezos Amazon-alapítóig a legtöbb neves techmilliárdos látványosan hízelgett Donald Trumpnak a második megválasztásakor. Elon Muskról nem is beszélve, aki saját jogon megy már hatalmasat évek óta a fehér felsőbbrendűség-illiberális politika vonalon.
Az igazán furcsa fordulat azonban az, hogy az adatközpontok ügye végül a republikánusokat is szembefordította a techszektorral. Ez már csak azért is meglepő, mert a Republikánus Párt hagyományosan a szabadpiac, a gazdasági liberalizmus és az állami beavatkozás mindenféle visszaszorításának pártja.
Ráadásul Trump maga is az AI-fejlesztések egyik leglelkesebb támogatója, és elutasít bármilyen szabályozást: az elnök azzal vádolta az adatközpontokat ellenző amerikaiakat, hogy „szegények és visszamaradottak” akarnak maradni.
Ezzel ütközőpályára került a saját választóival, akiket egyértelműen megoszt a téma. Egy indianai aktivista, aki a Guardiannek nyilatkozott, például azt állította, hogy Trumpra szavazott, ám most nem érti, mi a francért támogatja az adatközpontokat.
A választások legforróbb témája
Éles szemű újságírók már korábban észrevették, hogy az adatközpontok körüli zsongás, bár egyelőre a radar alatt maradt, jókora fejtörést okozhat a politikusoknak. Néhányan már hónapokkal ezelőtt arról írtak, hogy a téma akár a novemberi félidős választások egyik meghatározó kérdésévé válhat.
A jelek szerint igazuk lehetett. Az elmúlt hónapokban az amerikai politikusok egymásra licitálva próbálták bizonygatni a választóknak, hogy ők bizony képesek megvédeni őket a techcégek terjeszkedésétől. A korábban még a beruházók kegyeiért versengő kormányzók most egymás után jelentik be a moratóriumokat és a szigorításokat.
Az amúgy mérsékelt demokratának számító Josh Shapiro pennsylvaniai kormányzó súlyos szigorításokat vezetett be az adatközpontok építésére az egyik legnépszerűbb beruházási célpontnak számító államban, míg New York demokrata kormányzója egyéves moratóriumot írt elő. Ron DeSantis floridai republikánus kormányzó pedig szintén beleszállt a techcégekbe. Egy új rendelettel előírta a nagy méretű adatközpontok üzemeltetőinek, hogy bizonyos költségeiket ne háríthassanak át a lakosságra.
A szintén republikánus Greg Abbott texasi kormányzó még messzebb ment, és azt mondta, az adatközpontokat építő cégek a saját sírjukat ásták meg.
A téma ráadásul már nemcsak a kormányzói székekért folyó versenyben jelenik meg, hanem a törvényhozás kontrolljáért zajló kulcsfontosságú csatatereken is egyre gyakrabban kerül elő. Ohióban, egy hagyományos csatatérállamban, ahol a fehér munkásosztály az utóbbi években látványosan elfordult a demokratáktól, a nyerésre álló demokrata jelölt már azzal támadja republikánus ellenfelét, hogy a techcégek és az adatközpontok oldalán áll. Bernie Sanders, a demokrata baloldal veteránja pedig nemrég nyújtott be arról törvényjavaslatot, hogy úgy, ahogy van, tiltsák be az AI fejlesztését, amíg egy erre kialakított szövetségi felügyeleti rendszert nem állítanak fel.
Megkongatták a vészharangokat, Trump meg megvonta a vállát
Az ellenállás mértéke megijesztette a befektetőket, akik attól tartanak, hogy a tervezett adatközpontok kiépítésének hiányában nem térül meg a pénzük. Páran már arról beszéltek, hogy meg kell változtatniuk az AI körüli diskurzust, mert az emberek jelenleg inkább tartanak a technológiától, mintsem a felhasználásra koncentrálnak. Szeptember elején még hasonló gondolatokat fogalmazott meg Sam Altman Open AI-vezér is, aki azt mondta, nem elég az, hogyha az AI fel tudja találni a rák ellenszerét, mert még ennél is magasabbra kell tenni a lécet, az embereket pedig meg kell győzni arról, hogy az AI alapvetően jó dolog.
A közbeszéd azonban éppen az ellentétes irányban erősödött fel, miután Dario Amodei, a Claude-ot gyártó Anthropic vezérigazgatója egy cikkben szólította fel a többi AI-vezetőt a fejlesztések lassítására. Amodei szerint olyan gyorsan fejlődnek a különböző AI-modellek, hogy a cégek belső kockázatkezelési módszerei nem képesek lépést tartani velük. Amodei cikkére pozitívan reagált Altman és Musk is, akik alapvetően az Anthropic riválisai az MI-versenyben.
Az Anthropic egyik kutatója tíz százalék esélyt adott arra, hogy a technológia a következő tíz évben kiirtja az emberiséget, a szakértők elszabadult, önállóan biológiai fegyvereket gyártó és kibertámadásokat indító AI-ügynökökről kezdtek el vizionálni, a legnagyobb AI-cégek vezetői pedig a terület szabályozását és a fejlesztések lassítását kezdték követelni. Ezekről itt írtunk bővebben.
A nagy megindulásra viszont rövid úton hideg vizet öntött Trump, aki lényegében kiröhögte a szövetségi korlátozást. Az AI helyett már szuperintelligenciáról beszélő Trumpnak az volt az érve, hogy egy erős elnök elég biztosíték arra, hogy nem lesz semmiféle katasztrófa, és hát milyen szerencséje van az Egyesült Államoknak, hogy éppen ő van most hatalmon. A témában jártasak inkább arra gondolnak, Trumpnak nem érdeke az AI-boom visszafogása, hiszen az amerikai tőzsdét erősen az AI-őrület viszi a hátán, az elnöknek pedig köztudottan fontos az indexek állása. Nem mellesleg Kínának sem tetszett a korlátozásokról szóló ötlet, szerintük ugyanis az egész egy amerikai csel. Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök washingtoni találkozója sem hozott áttörést az AI kérdésében.
Az sem kizárt, hogy az adatközpontok esetében jelentkező, alapvetően amerikai probléma gyorsan átterjed más nyugati országokba is. Nagy-Britanniában a baloldali populista Zöldek már felszólították a munkáspárti kormányt, hogy rendeljen el általános adatközpont-moratóriumot, és hasonló követelések fogalmazódnak meg Franciaországban és Németországban is. Elemzők szerint ez még destruktívabb lehet Európában, mivel a kontinens már amúgy is le van maradva Amerika és Kína mögött a technológiai versenyben.
Egyes elemzők már a régi bal–jobboldal felosztás meghaladását, és egy új populista–elitista szembenállást látnak a konfliktusban. Mások inkább arra mutatnak rá, a Nyugat ezzel lábon lövi magát, hiszen a fejlődést nem lehet megállítani, csak lemaradni lehet. Az adatközpontok elleni felháborodás pedig ebben az értelmezésben nem más, mint a 19. századi géprombolók modern leképeződése.
Tovább a cikkre: telex.hu (Ferenci Ármin)
