„A technológia kapcsán a kontroll elvesztésétől való félelem teljesen jogos. Ugyanezt éltük át az atomenergia vagy az űrkutatás kapcsán is, és fontos, hogy ezekről gondolkodjunk. Én azonban úgy látom, hogy nem egy hatalmas, mindent irányító mesterséges intelligencia felé haladunk, hanem sok kicsi felé. Nem egy olyan rendszert akarunk létrehozni, amely egyszerre vezeti az autót, irányítja a lakást és a munkahelyi folyamatokat, hanem különálló megoldásokat: egyet az egészségügyre, egyet a fűtés szabályozására, egyet a közlekedésre. Bár üzleti érdek lenne egyetlen nagy rendszer létrehozása, ez nem reális, mert ezek a technológiák óriási energiaigényűek.” – nyilatkozta a Pénzcentrumnak Rab Árpád, jövőkutató, akivel újfent elbeszélgettünk a technológia oktatásra, egészségügyre, klímaváltozásra, és persze, gazdaságra gyakorolt hatásairól. Rab Árpád maga sem tagadja: techno-optimista álláspontot képvisel. A jövőkutató szerint közel minden idők nemcsak legélhetőbb, de legboldogabb időszaka is az emberiség történtében – a nagy kérdés csak az, hogy mindez mikor jön el. Nagyinterjú következik.
Pénzcentrum: Amikor megbeszéltük ezt az interjút, akkor képletesen szólva felcsillant a szeme, hogy rengeteg érdekes és izgalmas dolog történt a világban, különösen ami a technológiai innovációkat illeti. A teljesség igénye nélkül, mire gondolt?
Rab Árpád: A világ valóban rendkívül sokszínű, rengeteg érdekes és kifejezetten pozitív folyamat zajlik most benne. Számomra az a legörömtelibb, hogy ma már nem a technológia, mint jelenség az, ami érdekes számunkra, hanem aktívan elkezdtük keresni, hogy mit tudunk elérni általa. Például annak kapcsán, hogy hogyan néz ki egy oktatási vagy egészségügyi alkalmazás – közben pedig talán már magát a technológiát is jobban értékeljük.
Emellett végre elkezdtünk foglalkozni azokkal a problémákkal, amelyek megoldását már régóta keressük. A klímaváltozás például már nem elméleti vita tárgya, nem azon gondolkodunk, hogy vajon létezik-e, hanem azon, hogy a világ átalakul, az időjárás szélsőségesebbé válik, illetve azon, hogy mi, emberek, erre hogyan tudunk reagálni – ez pedig az építészetben és a közlekedésben is új irányokat hoz. A fő diskurzus már arról szól, hogyan alakíthatja át a technológia a jövő oktatását, valamint arról, hogyan működjön együtt ember és robot. Vagyis az elméleti gondolkodást egyre inkább felváltja a cselekvés, én legalábbis ezt a változást erősen érzékelem a technológiai világban. Sok fejlesztés, amely éveken át kísérleti projektként működött, mára valósággá vált, akár az egészségügyben, akár más területeken.
Jó példa erre az önvezető autózás: bizonyos amerikai városokban már működnek önvezető taxik, amelyek elviszik az embert A-ból B-be. Ha már létezik egy ilyen működő rendszer, egészen másként lehet elgondolkodni azon, hogy például Magyarországon milyen járművek segíthetnék az idősek közlekedését települések között. Ez a pezsgés, ez a sok megvalósult fejlesztés az, ami miatt felcsillan a szemem. Úgy érzem, most érkeztünk el oda, hogy nemcsak beszélünk a jövőről, hanem valóban cselekszünk, és elkezdjük megvalósítani azokat a megoldásokat, amelyekre régóta vártunk.
Már egy ideje köztudatban van a technológiai szingularitás, mint kifejezés. Sokak szerint ez már be is következett, mások szerint közeledünk hozzá. Mennyiben nehezíti meg ez a jelenség a jövőkutatónak a munkáját?
A technológiai szingularitás fogalma arra a pontra utal, amikor a mesterséges intelligencia fejlődése olyan szintet ér el, amely meghaladja az emberi képességeket, vagy amikor a rendszerek egy összekapcsolt hálózatban már anélkül hoznak döntéseket, hogy mi beleszólnánk. A szingularitás lényege, hogy a fejlődés sebessége túlnő az emberi felfogóképességen.
Például akkor, ha létrehozok egy humanoid robotot, ami olyan fejlettségi szintre jut, hogy képes lesz saját maga írni a kódjait, és már ő fogja létrehozni a saját továbbfejlesztett változatát, az pedig egy még fejlettebbet. Ez a folyamat olyan gyorsan zajlana, hogy nem tudnánk követni. Ha a robot már önmagát is képes lenne legyártani, akkor valóban elérnénk azt a pontot, ahol elveszítjük a kontrollt.
Ez részben már jelen van, részben pedig soha nem fog teljesen megvalósulni. Jelen van abban az értelemben, hogy a programozók már ma is jelentős mértékben mesterséges intelligencia segítségével írnak kódot, hiszen a gépek ebben kifejezetten jók: érdemes elgondolkodni azon, hogy a futó alkalmazásaink mekkora részét írta ember, és mekkora részét gép. A gépek tanítására épülő rendszerek, például a neurális hálók, eleve úgy működnek, hogy folyamatosan tanulnak. A nyelvi modelleket emberekkel beszéltetjük, gyűjtjük az érzelmi reakciókat és az adatokat, és ettől egyre jobbá válnak a párbeszédben. De ezek még mindig algoritmusok és statisztikai modellek.
Ahhoz, hogy egy mesterséges intelligencia létrehozza a saját, fejlettebb változatát, már szükség lenne valamiféle belső igényre: arra, hogy ő maga akarjon fejlődni, ez pedig öntudatot vagy legalábbis valamilyen tudati szintet feltételezne. Emellett azt is érdemes megkérdezni magunktól, hogy miért gondoljuk azt, hogy egyetlen, mindent átszövő rendszer fog majd létrejönni.
Nem becsülöm le a problémát, mert a kontroll elvesztésétől való félelem teljesen jogos. Ugyanezt éltük át az atomenergia vagy az űrkutatás kapcsán is, és fontos, hogy ezekről gondolkodjunk. Én azonban úgy látom, hogy nem egy hatalmas, mindent irányító mesterséges intelligencia felé haladunk, hanem sok kicsi felé.
Nem egy olyan rendszert akarunk létrehozni, amely egyszerre vezeti az autót, irányítja a lakást és a munkahelyi folyamatokat – hanem sokkal inkább különálló megoldásokat: egyet az egészségügyre, egyet a fűtés szabályozására, egyet a közlekedésre, és így tovább…
A szingularitás megvalósulását nemcsak az akadályozza, hogy a rendszerek nem működnek olyan jól együtt, mint gondolnánk, hanem az is, hogy hatalmas mennyiségű energiát igényelnének. Ez olyan mértékű energiafelhasználást jelentene, amely jelenleg elképzelhetetlen. A Mátrix című film ugyan felvetett egy sajátos megoldást, ahol az emberek szolgáltak energiaforrásként, de szerencsére ettől mi még nagyon messze vagyunk.
Jó, hogy említette a „kontrollvesztést”. Egy friss Ipsos felmérés szerint szinte minden országban 50% alatt van azoknak az aránya, akik kevesebb közösségi médiát és technológiát akarnak használni, ugyanakkor 80% felett van azoknak a száma, akik több időt töltenének a családjukkal, több szabadidőt szeretnének. Miből fakadhat ez a paradoxon? Tényleg ekkora kontrollvesztés, vagy csak az emberek nem tudják, hogy mit akarnak?
Emberek vagyunk, és ez az egész jelenség lényege. Attól, hogy aggódunk valami miatt, még nem feltétlenül hagyjuk abba a használatát. A közösségi médiát mi az intézetünkben a kezdetek óta kutatjuk, és tényleg az a helyzet, hogy a használati idő folyamatosan nő. Ennél többet már alig lehetne használni. Ugyanakkor valóban egyre többen gondolják úgy, hogy inkább káros az emberi kapcsolatokra, vagy legalábbis több a hátránya, mint az előnye, és sokan félnek az adataik ellopásától, a megtévesztéstől, a dezinformációtól és a deepfake tartalmaktól is. Mindez azonban nem befolyásolja a használati időt.
Attól, hogy aggódunk, még ugyanúgy használjuk, csak éppen nagyobb stresszel.
Az is gyakori, hogy szeretünk beszélni ezekről az aggodalmakról. Van, aki úgy gondolja, hogy a veszélyek másokra igazak, de rá nem, és sokan vannak, akik társadalmi elvárásnak érzik azt, hogy kritikusan nyilatkozzanak. A cselekedeteink azonban jóval többet mondanak, mint a szavaink. A világunk úgy alakult, hogy a közösségi média már nem egyszerűen egy médiafelület, hanem olyan tevékenységek közege, amelyek a mindennapjaink részévé váltak. Autót vásárolunk, lakás után érdeklődünk, banki ügyeket intézünk, barátainkkal tartjuk a kapcsolatot. Ezeket sokszor közösségi média felületeken keresztül tesszük, ezért fejben ehhez kötjük őket, pedig valójában nem közösségi média életet élünk, hanem a saját életünket, csak éppen digitális csatornákon keresztül.
Ezért amikor arról beszélünk, hogy többet vagy kevesebbet használjuk, valójában arról beszélünk, hogyan éljük az életünket, és mennyire maradunk kapcsolatban másokkal. Az aggodalmak és félelmek természetesek.
Könnyű azt mondani, hogy nem bízom a közösségi médiában, és sokkal nehezebb arról beszélni, miért nem tudom mégis letenni.
Gyakran úgy érezzük, mintha a technológia tenne velünk valami rosszat, mi pedig küzdenénk ellene – pedig a technológia csak eszköz, ami lehetővé teszi, hogy valamit megtegyünk. Én például nem tudok okostelefont építeni, és nem tudok olyan programot írni, mint egy közösségi média platform. De ha ezek nem léteznének, nem tudnék ingyen beszélgetni a barátaimmal a világ másik pontján. Az, hogy mennyit használom és mennyire tudatosan, teljes mértékben rajtam múlik. Azt mondani, hogy túl sokat használjuk, mert ilyen a világ, egyszerűen nem igaz.
Ugyanúgy nem igaz az sem, hogy nem ismerjük a jövőt, ezért nem tudunk felkészülni rá. Rengeteg jelenséget látunk előre.
Most épp a tudatos használat trendje terjed, és azt is látjuk, hogy akik tudatosabban használják a technológiát, és nagyobb kulturális tőkével rendelkeznek, sokkal többet tudnak kihozni belőle. Hiába ugyanaz a közösségi média mindenki számára, egy hátrányos helyzetű közösségben élő ember digitális köre szinte ugyanaz, mint a fizikai köre, ezért kevesebb lehetőséget tud kiaknázni, mint az, akinek szélesebb a társas hálója.
A dezinformáció kapcsán is érdekes folyamatok zajlanak. Sokan még sosem láttak deepfake-et, de az embereknek már az is elég volt, hogy hallottak róla, és elkezdtek olyan tartalmakat is annak minősíteni, amelyek egyszerűen csak kényelmetlenek voltak számukra.
Én azt gondolom, hogy ideje nem olyan formában beszélni a technológiáról, hogy internetezés, közösségi média vagy okostelefon használat – a kérdés, amit mindenkinek fel kell tennie magának, hogy az élete melyik területére szeretne ráerősíteni: a tanulásra, az online ügyintézésre, vagy esetleg a kapcsolattartásra?
Szerintem az emberek sokszor teljesen más dolgok miatt aggódnak, de ezeken a felületeken vezetik le, mert nehéz szembesülni azzal, milyen gyorsan változik a világ. Rengeteg hír ér minket, és ezek között szelektálni kell, ám közben nagyon nehéz eldönteni, mi igaz és mi nem. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a közösségi média természete miatt nehéz eligazodni, mint azt, hogy időt kell szánnom a gondolkodásra – főleg, ha úgy érzem, hogy időm sincs rá igazán.
Bár klisé, de a legjobban tárgyalt téma az AI kapcsán még mindig munkahelyeknek a helyzete. Legutóbbi beszélgetésünkben azt mondta, tömeges munkaelvétel nem várható, maximum akkor, ha valaki nem tanulja meg a mesterséges intelligenciát használni. Ugyanakkor most azt is mondta, hogy elég gyorsan változnak a dolgok. Lát ellentmondást? Vagy kérdezhetem úgy is, hogy: fenntartja még a korábbi álláspontját?
Abszolút fenntartom, sőt, azóta még inkább megerősödött bennem ez a gondolat, mert talán már nem csak én, hanem az emberek is egyre inkább így érzik. Létezik egy általános félelem, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat. Erről azonban már beszéltünk: ez önmagában csak egy félelem.
Sokkal valósabb aggodalom az, hogy más emberek, akik ügyesebben használják ezeket az eszközöket, elvehetik a munkánk egy részét. Vagy hogy éppen azt a feladatot, amit szeretünk a munkánkban, gépek végzik majd el helyettünk. Ez már komolyabb kérdés.
Azt is tudjuk, hogy túl sokat dolgozunk, ezért aligha a munkánkat féltjük valójában, hanem a megélhetésünket. Ha például valaki jó újságíró, a mesterséges intelligencia segítségével akár tízszer annyi cikket is tud írni. De mit kezdjen ezzel? Írjon ő is tízszer annyit, és dolgozzon sokkal többet, vagy írjon kevesebbet, de olyat, ami nagyon különbözik attól, amit az AI készít? Esetleg dolgozzon együtt az AI-jal, és ugyanannyi cikket írjon, csak más módon? Ezek már üzleti modellt érintő kérdések is.
A tapasztalat az, hogy a mesterséges intelligencia nem teljes munkaköröket vesz el, hanem részfeladatokat. Ez függ attól, hogyan dolgozunk, és milyen a cég belső kultúrája. Az újságírásnál maradva: fordítás, leiratozás, ötletelés, inspiráció, lektorálás, mind részei lehetnek ennek a munkának. Ezeket könnyen átveszi a gép, az egész munkafolyamatot azonban nem éri meg kiszervezni, mert ha mindent gép végez, akkor a tartalom elértéktelenedik. A gép bármennyi tartalmat tud gyártani, de pont a mennyiség miatt csökken az értéke is.
Szóval most inkább az a nagy kérdés, hogy ki hogyan tudja megőrizni a munkájában azt, amit szeret, hogyan tudja elérni, hogy ne keressen kevesebbet, és hogyan marad kevésbé cserélhető a munkahelyén.
Az is látszik, hogy az a technológia, amely mindenkinek elérhető, önmagában nem jelent előnyt. Nem az AI írja át a szabályokat, hanem az, hogy ki tudja jobban használni. Aki jobban tud kérdezni, az jobb eredményt kap. Aki jobban tud mit kezdeni a válasszal, az többet hoz ki belőle. De ki tud jobban kérdezni? Az, aki műveltebb, kíváncsibb, akit jobban érdekelnek az emberek. Ki tud többet kezdeni a válasszal? Az, aki rendelkezik megoldóképességekkel. Ha az AI azt mondja, hogy most festeni kellene, attól még én fogom meg a festéket, és én végzem el vele a munkát.
A jövőben azoknak az embereknek nő meg az értéke, akik cselekedni akarnak, akik kíváncsiak, és akik gondolkodnak. Mostantól nem elég az üres beszéd, a megoldó érték számít.
Persze, nem azt akarom mondani, hogy aki akar dolgozni, annak biztosan lesz munkája. De ha valakire igazak az előbb említett tulajdonságok, és valóban dolgozni akar, annak nem kell nagyon félnie.
A munkahelyek mellett a másik nagy problémának talán azt tartják a legtöbben, hogy rengetegen használják már társasági funkcióra az AI-t, mert magányosak. Sőt, egyesek konkrétan pszichológusként használják – ez azért elég ijesztő. Indokolt lenne ezek miatt a még szigorúbb szabályozás?
Egy olyan világban élünk, ahol a teljes, globális teret betöltjük, és ebben a térben a számonkérhetőség, a felelősség, valamint a hatalmas mennyiségű tartalom miatt a problémák azonosítása és jelzése óriási kihívás. Pontosan ezekkel a problémákkal szembesültünk a közösségi média kapcsán is, és ugyanez jelenik meg most a mesterséges intelligencia esetében.
A legfontosabb gond azonban az, hogy a mesterséges intelligenciát sokszor nem arra használjuk, amire való. Az AI egy gép, még ha egy rendkívül erős gép is. Szerintem erre a gépre szüksége van az emberiségnek ahhoz, hogy egy fenntarthatóbb és jobb világot teremtsünk, ehhez viszont kritikus gondolkodásra van szükség.
Egy gép akkor működik jól, ha hatékony, ezzel szemben az emberekben erős az igény az érzelmi kapcsolódásra. Magányosak vagyunk, érzelmi problémákkal küzdünk, és vonzó számunkra egy olyan társ, aki okos, mindig rendelkezésre áll, és ha nincs rá szükségünk, egyszerűen kikapcsolhatjuk. Az emberek nem ilyenek, de az AI-t sokan így használják. Ma este például másfél órás előadást tartok arról, hogyan működik az érzelmi beszélgetés egy robot esetében. Le lehet programozni, be lehet pontozni az érzelmeket, vissza lehet tükrözni a válaszokat. A gép azonban semmilyen érzelmet nem érez, én vetítem bele.
Ez azért kockázatos, mert minél inkább olyan feladatra használjuk a gépet, amelyre nem alkalmas, annál rosszabbul fog működni.
Vagy ha például egy önvezető autót arra tanítok, hogy bárhogy vezessen, akár a dupla záróvonalon is áthaladjon, akkor életszerűbb lesz, és úgy fog vezetni, mint az emberek. Mi viszont azt szeretnénk, hogy egyformán és biztonságosan vezessen, ami lehet, hogy unalmas, viszont megbízható. Az érzelmi használat három fő problémát vet fel.
Az első, hogy versenyhelyzetet teremt az emberek között. Nemrég interjúztam fiatalokkal, és az egyikük panaszkodott, hogy ő mindig jó dumás volt a chatben, de most már mindenki mesterséges intelligenciával íratja a válaszait, ezért már mindenkinek jó a dumája.
A második, hogy egy baráti társaságban mindenkinek megvan a maga tudása. Valaki ért a méhészethez, valaki más meg a számítógépekhez. Eddig őket kérdeztük meg, most viszont sokkal egyszerűbb a gépet megkérdezni, így egy-egy ember kiesik a beszélgetésekből. Már nem téged kérdezlek meg, hogy milyen pendrive-ot vegyek, pedig eddig te voltál a szakértő.
A harmadik nagy probléma, hogy a mesterséges intelligencia utánzó és felerősítő technológia, nem arra készült, hogy érzelmi problémákat oldjon meg. Ezért tartom fontosnak, hogy a következő egy-két évben minél több helyen beszéljek arról, mire való a mesterséges intelligencia és mire nem.
Mi például olyan etikus mesterséges intelligenciát fejlesztünk, amely képes érzelmi alapon beszélgetni, de transzparens módon működik. Elmondja, miért mondott valamit, és ha függőséget érzékel, akkor jelzi, hogy piros zónába értünk, és lehetőleg leáll.
Nagy probléma ezen kívül az energiafelhasználás is. Ez a technológia elvileg arról szól, hogy optimalizáljunk és hatékonyabbak legyünk, de jelenleg rossz az energiamérleg. Több energiát fogyaszt és több erőforrást éget el, mint amennyi hasznot hoz. Ez változni fog, mert új technológiáról van szó, de jó lenne, ha gyorsan változna.
És végül, problémás az érték és a tudás kérdése is jelenleg. Nehéz megválaszolni, hogyan tudunk hosszú távon úgy együttműködni egy géppel, hogy közben megőrizzük a saját értékeinket. Ehhez nagyon tudatosnak kell lennünk, mert sok apró döntéssel befolyásoljuk a jövőt. Mondhatom, hogy tudok angolul, de hiába, ha a gép gyorsabban fordít. Először még ellenőrzöm a szöveget, de később már meg se nézem, csak lefordíttatom. Ezért egy idő után egy értelmiségi munkában azt érezhetem, hogy én vagyok a gép szolgája, aki feladatokat ad és ellenőriz. Ez munkaerőpiaci szempontból lehet, hogy rendben van, ha megélek belőle, de ha csökken a kíváncsiságom, a motivációm, és nő a kiszolgáltatottságom a technológiai rendszerek felé, az már kockázat.
Ez azért fontos, mert a technológia értünk van, hogy ügyeket oldjon meg, és nem pedig fordítva. Ha elveszítjük az ügyek megoldásának igényét, az egy komoly baj. A gépnek nincsenek céljai és vágyai, nekünk viszont nem szabad elveszítenünk a saját céljainkat és vágyainkat.
Sokat emlegetett probléma az AI kapcsán az, hogy egy gépi tartalomra mi azt hisszük, hogy valódi, miközben nem az. De én azt figyeltem meg, hogy sokszor már a valódi tartalmakra is gyanakvóan tekintünk, feltételezve, hogy AI által generált. Így elnézve a teljes jelenséget, nem vezethet ez egy hatalmas bizalmi válsághoz?
A digitális kultúrának már eddig is volt valóságtorzító hatása. Nem feltétlenül arról szól, hogy hazudik-e vagy sem, hanem arról, hogy azt sugallja: annyiféle igazság létezik, hogy mindenki kiválaszthatja a számára kényelmeset.
Sokkal egyszerűbb olyan „igazságot” keresni, amely közelebb áll a saját világképünkhöz, mint szembesülni más nézőpontokkal.
Ez a jelenség erősíti azt, hogy egyre nehezebben tudjuk eldönteni, mi hamis és mi valódi – gyakran az igazit hisszük hamisnak, vagy éppen fordítva. Ez valóban bizalmi válsághoz vezet, és ez a válság már most is jelen van. Azért különösen nagy gond, mert az életünk jelentős részét a digitális térben éljük.
Az emberiség azonban mindig megtalálja a megoldásait. Egy rendszert ritkán oldunk meg a saját rendszerén belül. Lesznek blokklánc alapú hitelesítési megoldások, lesznek mesterséges intelligenciát figyelő mesterséges intelligenciák, sokféle technikai válasz születik majd erre a problémára.
De az igazi megoldás az, amit már most is látunk: visszafordulás a személyes kapcsolatok felé.
Mindent megtalálhatok az interneten, mégis megkérdezem azt az embert, akiben bízom. Elolvashatok bármit, mégis meghallgatok egy podcastet, ahol valaki egy órán át beszél. Egyre jobban látszik, hogy az emberek visszatérnek a fizikai térbe, és erősödnek a közösségek. Sokan azt mondják: úgysem tudom, mit hihetek el a világban, ezért inkább megkérdezem azt az ismerősömet, akiben megbízom. Ezt a folyamatot nem szabad elveszítenünk.
A hitelesség keresése egy szűkebb körre szűkül. Nem tudhatom biztosan, hogy valami igaz-e, de ha kinézek az ablakon, biztos lehetek abban, hogy látom, ahogy esik a hó.
A bizalmi válságot nem az internet fogja megoldani, hanem az, hogy kicsit visszalépünk – szerintem idővel érezni fogjuk, hol van az egyensúly. Nem térünk vissza oda, hogy egyáltalán ne nézzünk internetet, de oda sem, hogy csak azt nézzük. Szerintem azok lehetnek majd sikeresek a jövőben, akik ezt a két megközelítést tudják kombinálni, és megtalálják a megfelelő egyensúlyt. Mindig, minden technológia megjelenése után van egy körülbelül tízéves átfutási idő – ebben az átmeneti időszakban sok kérdőjel szokott lenni. Ha ez véget ér, a többségnek nyilvánvaló lesz, hogy az a jó modell, ha valaki az interneten is tájékozódik, de azért embereket is megkérdez dolgokról. Ezt jól mutatja jelenleg a podcastok növekvő népszerűsége, de például az idősklubok szerepe is erősödik. Lehet, hogy nehéz elhinni, de általánosan igaz, hogy jelenleg nő a fizikai találkozások mértéke.
Tovább a cikkre: penzcentrum.hu (Borbándi Dániel)
