Úgy fest, napjaink, bár talán a választási őrülethez képest kisebb mértékben, még mindig erősen háborús pszichózisban telnek. A szomszédunkban dúl Európa második világháború óta nem látott legvéresebb háborúja, miközben a Közel-Kelet újra lángol. Ennek ellenére én azt gondolom, hamarosan a tartós béke köszönt ránk újra. Ez egy meglehetősen markáns jóslat, és mint minden ilyen, tekintve, hogy nekem sincs varázsgömböm, rejt némi megvalósulási kockázatot. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a bekövetkezésének a valószínűsége jóval nagyobb annál, mint sokan gondolják.
Az állításom az, hogy a drónok eljövetele a kisebb háborúkban elhozhatja azt a fajta egyensúlyt, amit az atomfegyverek jelentenek immár nyolcvan éve.
Az atomkorszak óta a kölcsönös elpusztítás miatti félelem miatt a nagyhatalmak nem háborúznak közvetlenül egymással.
Amit állítok, és nyilván ebben tévedhetek, hogy a drónok érkezésével hosszú távon a kisebb konfliktusok bekövetkezésének a valószínűsége is számottevően csökkenhet. A drónok az atomfegyverekhez hasonlóan a békét hozhatják el közepes méretű országok számára is. Az elmúlt évek háborúi ékes bizonyítékul szolgálhatnak erre.
Az orosz–ukrán háború egyik lényegi tanulsága, hogy hiába sokszor nagyobb Oroszország, mint Ukrajna, előbbi egyre nyilvánvalóbban vesztésre áll a kisebb nyugati szomszédjával szemben. A vesztés alatt azt értem, hogy egy háború célja a politikai akarat érvényesítése a másik félen, és e tekintetben az oroszok nyilvánvalóan kudarc felé haladnak. Ennek fordítottja, hogy az ukrán államiság megmaradása ukrán győzelem.
Az egy dolog, hogy 12 év alatt nem sikerült négy ukrán megyét elfoglalni, ebben nyilván a végtelenített orosz korrupció is nyakig benne van. Az utóbbi időben azonban már kijelenthető, hogy ha Ukrajna megnyeri ezt a háborút, akkor azt nem a német tankoknak vagy az amerikai vadászgépeknek köszönheti majd, hanem a saját maga által fejlesztett dróntechnológiának. Utóbbiból a legfrissebb becslések szerint a rommá lőtt Ukrajna – ahol napi szinten vannak áramszünetek – évi 4–8 millió darabot képes gyártani. Összehasonlításképp a fejlett nyugat dróngyártó kapacitása néhány százezer darabra tehető.
A dróntechnológia ellen nincs 100 százalékos védelem.
Oroszország a szovjet örökségből adódóan komoly légvédelmi képességekkel rendelkezett már a háború előtt is. Ennek oka, hogy a NATO katonai doktrínája légi fölénnyel számol minden fegyveres konfliktus esetén, amire a szovjet válasz a légvédelem erősítése volt. Az oroszok olyan mennyiségű légvédelmi rakétával rendelkeztek a konfliktus elején, hogy olykor szárazföldi célok ellen is bevetették őket.
Mindezek ellenére az olcsó drónok ma már képesek túlterhelni, sőt helyenként megsemmisíteni az orosz légvédelmet. Valójában azonban még ez sem a lényeg: teljeskörű védelem nincs. Oroszország éppúgy nem védhető meg teljesen a drónokkal szemben, mint a sokat emlegetett Hormuzi-szoros. Nem lehet ugyanis minden finomító, kritikus infrastruktúra, több ezer kilométernyi vezeték, több száz szivattyúállomás, trafó, erőmű és kikötő mellé légvédelmet telepíteni. Oroszország méretéből fakadóan ez különösen irreális.
Ha az orosz–ukrán háború véget ér, amire jelentős esélyt látok az idei évben, akkor annak egyik fő oka az lesz, hogy az ukrán hosszú távú csapásmérő képesség exponenciálisan javult az elmúlt időszakban.
Az ukránok először az orosz finomítókat, majd a kikötőket és a hajókat kezdték módszeresen támadni. Ha ez a képesség ilyen ütemben fejlődik, az előbb-utóbb a harctéren és a hátországban is komoly fájdalmat okoz.
Így bár az oroszok az olajárak felfutásával nyertek némi időt a tárgyalásra, a harctéri helyzetük számottevő romlása várható, amelyet a gazdasági hátországra (finomítók, kikötők, hajók) gyakorolt csapások tovább rontanak. Oroszoroszág a gazdasági és katonai fájdalomküszöbének elérése előtt még egy ideig akár tárgyalhat is.
Összefoglalva, ha a világ egyik legerősebbnek gondolt katonai hatalma nem képes legyőzni Európa egyik legszegényebb, rommá lőtt országát, akkor vélhetően a dróntechnológia elterjedésével értelmetlenné válik, hogy mondjuk két közepesen erős hatalom egymásnak essen.
Az orosz–ukrán háború üzenete lényegében ez. Ez egy lassú belátási folyamat, különösen egy hidegháborúban szocializálódott vezető esetében. A keleti szomszédunkban dúló háborút, ahogy Tunkli Dániel kollégám jól megfogalmazta, vélhetően egyik fél sem képes már katonai értelemben megnyerni, de idő kell a beismeréshez.
Korábban arról is írtunk, hogy hasonló helyzet elé néz az USA Irán esetében. Ennél a konfliktusnál azt kell látni, hogy a Hormuzi-szoros éppúgy megvédhetetlen, mint ahogy Oroszország sem képes, vagy egyre kevésbé képes megvédeni magát az ukrán csapásoktól.
Irán területe körülbelül Németország ötszöröse, és mintegy 90 millió ember lakja. Egy ekkora országban, ha képesek akár csak évi tíz drónt elrejteni vagy gyártani, már azzal is folyamatos nyomás alatt lehet tartani a Hormuzi-szorost. Azt is tudjuk, hogy Iránnak nem tíz darab drónja van, hanem ennél jóval több. Most már azt is látjuk, hogy az amerikai támaszpontok a korábban bevallottnál súlyosabban sérültek, hiába a világ legfejlettebb légvédelmi rendszereinek tömkelege. Az USA nem volt képes teljes mértékben megvédeni a saját katonáit, a szövetségeseit pedig még kevésbé. Ez ma a realitás.
A mondanivalóm lényege, hogy a drónok elterjedésével a kritikus infrastruktúra, illetve az ellenség részleges pusztításának képessége olyan szintet ért el, hogy ha egy ország ebből az olcsó technológiából elegendő mennyiséget képes felhalmozni, akkor azt már nem merik megtámadni.
A drónok megjelenésével a nagyhatalmak és a közepes méretű országok közötti katonai képességkülönbségek jelentősen csökkennek. Nem minden területen, de a támadó felet képesek elrettenteni: nincs tökéletes védelem ellenük, elég olcsók, így a gazdasági méretkülönbségeket vagy a létszámfölényt részben eltüntetik, részben mérséklik (lásd az ukrán frontot).
Kétségem nincs afelől, hogy ahogy a dróntechnológia fejlődik, az ellendrón-technológia is hasonló ütemben halad előre. A harctéren a nyugatnak egyre jobbak azok az eszközei, amelyekkel a csapatokat meg tudja védeni. Az állításom nem az, hogy a drónok ellen ne lehetne védekezni. Az állítom, hogy mindent nem lehet tökéletesen megvédeni: sem a hátország kritikus infrastruktúráját, sem a háborúhoz szükséges ipart, kikötőket vagy ellátási útvonalakat. Márpedig a katonáknak fegyver és élelmiszer, a háborúhoz pedig működő gazdaság, azaz egyszerűen fogalmazva pénz kell.
Nem tartom irreálisnak, hogy egy ponton túl drónstop-egyezmények jelennek meg, mert ebből könnyen ugyanúgy számháború válhat, mint korábban az atomtöltetek esetében. Egy idő után mindegy lesz, hogy 10, 50 vagy 100 millió drónja van az egyik félnek, a különbség elveszíti a jelentőségét.
Az, hogy ez a teória részben vagy egészben helyes-e, éppen most dől el Ukrajnában, és bizonyos szempontból az USA és Irán konfliktusán keresztül is.
Az elkövetkező években a technológia tömeges elterjedésével a kölcsönös elpusztítás képessége „olcsóbbá” válik, és ennek következménye – az atomkorszakhoz hasonlóan – paradox módon akár a béke megerősödése is lehet.
Tovább a cikkre: portfolio.hu (Gyurcsik Attila)
