A hagyományos techno-nacionalizmus elsősorban a hazai iparágak versenyképességének erősítésére helyezte a hangsúlyt, és gazdaságfejlesztési logikát követett, ezzel szemben napjaink irányzata a rivális országok iparának gyengítését helyezi fókuszba, és nemzetbiztonsági logikát tükröz.
Az elmúlt évtizedekben az amerikai kormányok támogatták a digitális technológiák használatának elterjedését, amitől – a gazdasági érdekeken túl – a nemzetközi együttműködés erősödését és a nyugati értékek terjedését is remélték. Ez a szemlélet a közelmúltban azonban jelentősen megváltozott. A mélyülő geopolitikai és gazdasági ellentétek miatt egyre több állam hoz a saját piacát és technológiai fejlesztéseit védő intézkedéseket. A Kína és az USA közti feszültség növekedése miatt a globális technológiai együttműködésre vonatkozó vízióról Washington egyre inkább áttér a „technológiai nacionalizmusként”, vagy az angol nyelvű kifejezésből kiindulva röviden „techno-nacionalizmusként” leírt politikára.
A fogalom definícióját valójában már 1987-ben megfogalmazta Robert B. Reich, a Harvard Egyetem professzora. E szerint a koncepció egy olyan technológiai és innovációs stratégiára vonatkozik, amelyik önellátásra törekvés révén biztosítana autonómiát az adott nemzetállam számára a riválisaival szemben. Érdekes módon Reich professzor a fogalmat először Japán kapcsán használta, mivel az ázsiai ország gyors ipari fejlődése az 1980-as években már az amerikai gazdaság érdekeit veszélyeztette, így felmerült az igény annak megakadályozására, hogy a japán versenytársak hozzáférjenek az amerikai technológiai újításokhoz.
A techno-nacionalizmus újbóli előretörése napjainkban annak is köszönhető, hogy a nagyhatalmi versengés ismételt megjelenése egybeesik a világgazdaságot átalakító negyedik ipari forradalommal. Az új techno-nacionalizmus ugyanakkor számos tekintetben különbözik a Reich professzor által az 1980-as években leírt politikától. A hagyományos techno-nacionalizmus elsősorban a hazai iparágak versenyképességének erősítésre helyezte a hangsúlyt, és gazdaságfejlesztési logikát követett, ezzel szemben napjaink irányzata a rivális országok iparának gyengítését helyezi fókuszba, és nemzetbiztonsági logikát tükröz.
A hagyományos koncepció ki akarta használni a globalizáció előnyeit a nemzetgazdaság fejlesztése érdekében, míg napjainkban a techno-nacionalista politika szembemegy a globalizációval úgy, hogy akadályozza a technológiák áramlását a saját állam és a rivális országok között.
A techno-nacionalizmus jelenlegi formáját támogatók leggyakrabban azzal érvelnek, hogy a napjainkban zajló, robbanásszerű technológiai fejlődés olyan új függőségi viszonyokat eredményez az egyes országok között, amelyeknek nemzetbiztonsági következményei vannak, ezért a nemzeti kormányoknak meg kell előzniük, hogy riválisnak tekintett országok felé kritikus kitettség alakuljon ki. Ugyanakkor több ország példája is mutatja, hogy a techno-nacionalizmus nem jelent teljes bezárkózást, és kombinálható egyfajta „nyitott ajtók” politikával. Ennek a stratégiának egyik fő képviselője Kína, amely állam a nyitás és a globalizáció előnyeit is a nemzetgazdasági és nemzetbiztonsági célok eléréséhez használja fel. Ázsia más fejlődő gazdaságai szintén alkalmaztak hasonló piacösztönző technológiai stratégiákat, amelyek támogatják a külföldi tőke beáramlását, ám azt technológiai transzferhez és a helyi gazdaság érdekeihez való adaptációhoz kötik, az állami fejlesztési célok elérése érdekében. A techno-nacionalista politikával szembeni érvek pedig főként azt hangsúlyozzák, hogy napjaink globalizált világában a nemzetgazdaságok és a vállalatok technológiai szempontból kiegészítik egymást, ami lehetővé teszi egyfajta co-opetiton logika érvényesülését, vagyis a versengés és az együttműködés egyidejű megvalósulását. Napjaink világszinten összekapcsolt technológiai értékláncai sokkal összetettebbek, mint akár egy évtizede voltak, számos multinacionális vállalat köt egymással licenc- és technológiamegosztási megállapodásokat, vagy fejleszt közösen új megoldásokat. A technológiai nacionalizmus jelenlegi formája ezért akadályozza a határokon átnyúló K+F együttműködéseket, és a piac széttöredezettségéhez, illetve egymással nem kompatibilis szabványok kialakuláshoz vezethet.
A fentiekből kiindulva arra lehet számítani, hogy a következő évtizedben a nyitottság optimális szintjének meghatározása lesz a nemzeti technológiai stratégiák legfontosabb kérdése.
Erre a kihívásra várhatóan országonként eltérő válasz fog születni, de minden esetben szükséges lesz intenzívebb párbeszédre a technológiai szakértők és a politikai döntéshozók között, annak érdekében, hogy technológia „sötét oldala” miatti jogos aggodalmak ne vágják el a gazdaságok nyitottságát, a nemzetközi tudásmegosztást és a technológiai konnektivitást.
A globális technológiai kapcsolati háló megőrzését jelenleg leginkább az veszélyezteti, hogy elsősorban a nyugati politikusok nyilatkozataiban a technológia egyre inkább összekapcsolódik az ideológiával és a politikai értékekkel. Nyugaton egyre nagyobb teret kap a nézet, miszerint ha az autoriter rezsimek Kínától szerzik be az emberek megfigyelésére és állami kontrolljára alkalmas korszerű technológiát, azzal a kínai politikai berendezkedés is terjedni fog a világban, és egyfajta „techno-autoritarianizmus” kontra „digitális demokrácia” szemben állás alakul ki. Ugyanakkor a játék valójában csupán az Egyesült Államok szemszögéből nézve zéró összegű, mivel Kína felemelkedésével elveszítheti globális szuperhatalmi szerepét. Az USA-étól eltérő világpolitikai és világgazdasági súlyukból adódóan a Washingtonnal szövetséges országok perspektívája is más kell, hogy legyen, ezért saját érdekeiket követve kell megtalálniuk a technológiai nyitottság optimális szintjét a szövetséges és a riválisnak tartott államok esetében egyaránt.
