Az elmúlt hónapokban Magyarországra is megérkezett az európai jobboldali populista pártok egyik felkapott új témája, a készpénzhasználat védelme az arra leselkedő állítólagos veszélyektől. A Mi Hazánk tavaly novemberben kezdeményezte a készpénzhasználathoz való jog Alaptörvénybe foglalását, és erről február végén Orbán Viktor is támogatólag beszélt.
Ez annak fényében nem meglepő, hogy a Mi Hazánk témáinak felkarolása nem áll távol a kormánytól, a miniszterelnök és kormányának tagjai pedig maguk is büszke készpénzhasználóknak számítanak. Orbán márciusban a sajátos pénzügyi nézeteiről ismert Lázár Jánost állította rá az ügyre.
A téma azonban – főként a német nyelvterületen – már jóval korábban előkerült, a németországi Alternatíva Németországért (AfD), az osztrák szabadságpárt (ÖFP) és a svájci jobbszél is felkarolta a témát, és Magyarországhoz hasonlóan a kevésbé szélsőséges pártokat is sikerült az ügy mellé állítania. Hasonló folyamat zajlott le Szlovákiában, ahol tavaly nyáron tág politikai támogatás mellett már az alkotmánymódosítás is megtörtént a készpénz védelmében.
A készpénzvédelem népszerűsége annak fényében kissé meglepő, hogy a készpénz betiltása sehol nincs napirenden, sőt, a bankkártyák és mobilfizetési platformok növekvő népszerűsége ellenére a személyes vásárlások terén ma is domináns Európában: az Európai Központi Bank legutóbbi, 2022-es felmérése szerint az eurózónában a bolti, éttermi és más „értékesítési pontokon” végzett tranzakciók 59 százalékát készpénzben rendezték. Az eurózónás átlagot is meghaladja a készpénz népszerűsége Magyarországon, ahol a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján 2022-ben 62 százalék volt az arány a bolti fizetéseknél.
A hazai és nyugati-európai kampányok ugyanakkor nagyrészt nem a valóságból, hanem a legsúlyosabb összeesküvés-elméletekből, a pénzügyi digitalizációval kapcsolatos félelmekből, lakossági ellenérzésekből és érdeksérelmekből táplálkoznak, és a tágabb kultúrharcos politikai témakörökkel, az „európai életmód védelmével” is összekapcsolódtak. Bár hatásuk egyelőre mérsékelt, hosszabb távon annak a veszélye is felmerül, hogy ez a „hagyományos európai életmód” a pénzügyi és gazdasági hatékonyságot, valamint az európai uniós versenyképességet is rontja majd a digitalizálódó világban.
A németek kezdték, de keleten is terjed
A Mi Hazánk honlapjának hivatalos indoklása jól példázza a készpénzre leselkedő veszélyekkel kapcsolatos dezinformáció súlyosságát. Eszerint a világ nagy jegybankjai be akarják tiltani a készpénzt és az „új világrend fejlesztésével, a digitális pénzzel” akarják helyettesíteni. Ez a „Covid-diktatúrához” hasonlóan a „totális megfigyelés” eszköze, és „a készpénzhasználat betiltásával egy gombnyomással el is vehetnék a pénzét bárkinek”.
Hasonló gondolatok köszönnek vissza az Alternatíva Németországért (AfD) szélsőjobboldali párt programjában, amely az idei európai parlamenti választás előtt szintén igyekezett kampánytémát faragni a készpénz féltéséből, a „brüsszeli bürokraták” megfigyelőállamának réméből és a „hagyományos német életmód” elleni állítólagos pénzügyi támadásokból.
Ausztriában először szintén a szélsőjobbos Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) hozta fel a témát, amelyet (a magyar helyzethez hasonlóan) a jobbra tolódó Osztrák Néppárt (ÖVP) megelőző csapásként megpróbált magáévá tenni: Karl Nehammer kancellár és pénzügyminisztere is nagy készpénzpárti, egyes elemeiben nyíltan euroszkeptikus kampányba kezdett. Sőt a témára a szociáldemokrata párt (SPÖ) is rárepült, és a bankautomaták védelmét kezdte el hangoztatni.
Hasonló folyamat játszódott le Szlovákiában, ahol tavaly a Család Vagyunk (Sme Rodina) nevű jobbpopulista párt kezdeményezett alkotmánymódosítást a kérdésben, dacára annak, hogy a jegybanktörvényben korábban is szerepelt a készpénzes fizetés védelme. A beadványt ennek ellenére kisebb módosításokkal elfogadták, és annak vitájában még a liberális Szabadság és Szolidaritás képviselői is arról beszéltek, hogy a lépésre a digitalizációval járó megfigyelés miatt van szükség.
Svájcban szintén egy szélsőjobbos csoport kezdeményezett népszavazást a készpénz védelme érdekében, miközben ez jelenleg is szerepel a jegybanktörvényben. Erre hivatkozva a népszavazási kezdeményezést technikai okokból elutasították, de a kampány által felkorbácsolt lakossági félelmek miatt a kormány konzultációt indított a készpénz alkotmányos védelme érdekében.
A készpénzvédelem népszerűsége vélhetően részben a készpénzhasználat valós és növekvő nehézségeiből fakad. A pénzmosás megakadályozása végett az elmúlt években számos európai országban szigorították a készpénzes tranzakciókra vonatkozó korlátokat, ami például Romániában, Lengyelországban és Olaszországban is politikai és társadalmi ellenállást váltott ki, főként a készpénzzel dolgozó (és nem mindig a pedáns adófizetésről híres) kiskereskedők részéről.
Az is gyakori panasz, hogy a banki költségek növekedésével, a bankautomaták számának csökkenésével, a kártyás és mobilos fizetési platformok és az online piacterek gyors térnyerésével a készpénzhasználat egyre drágább és körülményesebb, ami különösen nagy kihívás az alacsonyabb pénzügyi és digitális tapasztalattal rendelkező idősek és szegényebb rétegek számára. (Az EKB felmérése alapján a jövedelmi helyzet nagyobb hatással van a fizetési szokásokra, mint a kor.)
A pénzhasználat kibertérbe költözése valós biztonsági és adatvédelmi aggályokat is felvet. Az adathalászat, a pénzügyi csalások, a hekkelés terjedése; az emberek fogyasztási szokásainak online nyomon követése és a targetált hirdetések elburjánzása; vagy akár az (anonimizált, de elvben visszafejthető) hitelkártya-tranzakciós adatbázisok adásvétele is komoly potenciális kockázatot jelent a lakosságra nézve. A folyamat tágabb nemzetbiztonsági kérdéseket is felvet, egy digitális rendszert könnyebb egy kibertámadással vagy az energiaellátás kilövésével megbénítani, de például egy bankpánik is gyorsabb és pusztítóbb lefolyású lehet a digitális rendszerek segítségével.
Digitális euró = diktatúra?
A Mi Hazánk, az AfD és társaik programjában szereplő vad elméletek ugyanakkor messze túlmutatnak a nyugdíjasok védelmén, és (a pénzügyi világ-összeesküvés régi klasszikusai mellett) elsősorban a digitális jegybankpénz fejlesztéséből táplálkoznak.
Ilyen egyelőre nincs forgalomban Európában, de a jövőbeli használatának tervezgetése már folyik, a Magyar Nemzeti Bank például a Diákszéf nevű, megtakarítási és pénzügyi ismeretterjesztő applikációja keretében futtat egy kezdetleges pilotprogramot. Ez pedig pont elég absztrakt konstrukció ahhoz, hogy a félelemkeltés tökéletes eszközévé váljon a populisták számára.
A digitális pénz sokban hasonlít a készpénzhez és a számlapénzhez: ezt is egy jegybank bocsátja ki, és gazdasági szereplők közti tranzakciók elszámolását szolgálja. Az egyik fő különbség, hogy a digitális pénznek nincs fizikai formája, csak számlákon létezik. A másik, fontosabb elem, hogy míg a „hagyományos” pénzt a jegybank közvetítők, azaz kereskedelmi bankok felé bocsátja ki, és az a pénzügyi szektoron keresztül jut el a lakossághoz és a vállalati szférához, addig a digitális pénz közvetlenül folyósítható, és az elszámolások is egy központosított jegybanki hálózaton folynának, nem bankok között.
A jegybank szempontjából ez az egyik fontos előnye lenne a digitális pénznek. A 2010-es évek egy nagy problémája volt, hogy a pénzügyi és adósságválság utáni időszakban Európában a hagyományos jegybanki eszközök (kamatcsökkentés, likviditás bővítése) nem voltak képesek érdemben felpörgetni a hitelezést, a beruházásokat és a fogyasztást, a gazdaságba tolt pluszpénz nagyrészt bankok és vállalatok számláin kötött ki. A közvetlen folyósítással nem állna fent az a veszély, hogy a bankok beruházások finanszírozása helyett parkoltatják vagy más befektetésekbe teszik a pénzt.
A másik, még fontosabb előny, hogy a digitális pénz „programozható” lenne, azaz például a beruházási hitelezés felpörgetését célzó összegeket csak beruházásokra lehetne felhasználni, a lakossági fogyasztás támogatását célzó összegek (például a koronavírus-járvány alatt nyugati országokban kiutalt, alanyi jogon járó pénzügyi segélyek) esetében pedig elő lehetne írni a segélyt felhasználási időtartamát. Ez biztosítaná, hogy az állam valóban a rászorulók vásárlásait támogassa, és például ne a középosztály megtakarításait pumpálja, ahogy ez a Covid alatt történt.
Ezekkel a megoldásokkal kapcsolatban persze felmerülnek jogos aggályok. A központi elszámolási rendszer elvben mélyebb betekintés adhat a hatóságoknak a lakossági és vállalati szféra anyagi ügyeibe; a pénz programozhatósága pedig a pénzügyi szabadság korlátozását is jelenti. Az ezzel kapcsolatos félelmek Európában főleg a kínai „digitális jüanról” és a „társadalmi kreditrendszerről” szóló beszámolókból táplálkoznak, a Mi Hazánk is erre utal: eszerint a digitális pénzen keresztül az állam mindent lát, így képes mikromenedzselni az emberek életét, és pénzügyi büntetéssel sújtani a nem megfelelő viselkedést.
Ezzel az az egyik probléma, hogy valójában Kínában sem teljesen így működik a rendszer: a digitális jüan ma még csak próbajelleggel működik két tucat városban, és gyakorlati elemeit tekintve nem igazán tér el a kínai mobiltárcáktól, a telefonos fizetést lehetővé tevő AliPaytől és a WeChattől. Másrészt a kínai „társadalmi kreditrendszer” a valóságban egyáltalán nem úgy működik, mint azt a felületes nyugati beszámolók sejtetik, sokkal jobban hasonlít a nyugati világban is alkalmazott pénzügyi hitelképességi rendszerekre (például az amerikai credit score-ra), mint az ember minden lépését figyelő, jutalmazó vagy büntető algoritmusra. Az emberek ilyen szintű, egyéni kontrollja még egy olyan elnyomó diktatúrában sem működőképes, mint Kína, hiszen a nép folyamatos egzecíroztatása nagyobb kockázatot jelentene a társadalmi és politikai stabilitásra nézve, mint amennyi hasznot hozna az amúgy a kontroll és felügyelet kismillió egyéb eszközével is rendelkező rezsim számára.
Európa nem Kína
A harmadik, legfontosabb körülmény, hogy az európai digitális pénzről való tanakodás nem a kínai pártállamhoz hasonló keretek között zajlik. Bár a technológiai megvalósítás kérdése az Európai Központ Bank (EKB) feladata, a digitális euró bevezetéséről való politikai döntés a tagállamok, illetve az Európai Parlament hatásköre.
Az EKB és az Európai Bizottság ígérete szerint, ha lesz is digitális euró, az amögött álló rendszer a jelenlegi banki szabályozásnak megfelelő adatvédelmet biztosít majd a felhasználók számára, a pénz programozása pedig nem általános, hanem kivételes esetekben merülne fel. Azaz a digitális euró terve nem célozza a pénz- és bankrendszer radikális átalakítását sem, csupán egy plusz eszközként jelenne meg a készpénz és számlapénz mellett.
Az Európai Bizottság vonatkozó, 2010-es ajánlása eleve kimondja, hogy nem szabad engedélyezni a készpénzes fizetés megtagadását, és a legtöbb uniós állam nemzeti szabályozása is tartalmaz hasonló tilalmat. Az EU adatvédelemre és a digitális piacra vonatkozó szabályozásai pedig messze a legszigorúbbak között vannak a világon.
Az EU-ban ezzel együtt eleve nem prioritás jelenleg a digitális euró bevezetése, sőt a júniusi európai parlamenti választás közeledtével sajtóhírek szerint az Európai Bizottság kifejezetten befagyasztotta az olyan szabályozói projekteket, amelyek populista hangulatkeltésre alkalmasak.
A készpénz betiltása még azokban az országokban sem merült fel, ahol a kormány valóban azon van, hogy teljesen digitalizálja a pénzrendszert. Ennek mintapéldája az eurózónán kívül készpénzmentes társadalmat építő Svédország, ahol mára a tranzakciók csupán 8 százalékát bonyolítják készpénzzel. Ugyanakkor a készpénzes fizetés betiltása és a készpénz teljes kivezetése a vidéki területek rossz internetellátottsága, az idősek panaszai és puszta biztonsági megfontolások miatt ott sem reális, sőt ezek miatt az utóbbi időben a gyakorlati problémák miatt valamelyest enyhült a digitalizációs hév.
Túlmutat a pénzen
A készpénzt védelméről szóló politikai kampányok mindazonáltal túlmutatnak a pénzrendszer konkrét ügyein, inkább az identitásalapú politizálás és a kultúrharc eszközei: a készpénzhasználat nehezedését, a bonyolult technológiai újításokat és a banki és szabályozói szektor részéről a társadalomra zúdított, átláthatatlan pénzügyi buzzwörd-cunamit könnyű összeboronálni a klasszikus szélsőjobbos kampánytémákkal.
A kisember problémáival nem foglalkozó elit, a „hagyományos európai életmód” elleni globalista támadás, az egyre nagyobb társadalmi kontrollra vágyó „brüsszeli bürokraták” képe egyszerű és hatékony eszköz egy olyan helyzetben, amikor a társadalmi és politikai intézményekbe vetett bizalom csökken, a pénzügyi ismeretek szintje (és azok oktatása) pedig nem kifejezetten erős.
Ironikus, hogy a szélsőjobbos kampányokban a készpénz az állami önkénytől való függetlenség megtestesítőjeként jelenik meg, miközben a készpénzrendszer működése erős és centralizált államszervezetet, kompetens és független jegybankot, magas társadalmi bizalmat kíván – ezek nélkül nem tartható fent stabil és értékálló valuta.
Az állami önkény ráadásul a készpénzrendszeren belül ugyanúgy képes érvényesülni, például amikor egy állam szándékosan elinflálja az adósságát, esetleg rövid távú politikai érdekből pénznyomtatásba és osztogatásba kezd, ami rontja a pénz értékét és elértékteleníti a lakossági megtakarításokat. Aki az utóbbi években Magyarországon a párnacihában tartotta a pénzét, az lehet, hogy megőrizte az anonimitását, de ezért rendkívül magas árat fizetett.
Napjaink digitalizációs hulláma részben pont emiatt indult. A bitcoin és más kriptovaluták létrehozását nagyrészt a centralizált jegybanki rendszerrel szembeni averzió vezérelte, a decentralizált blokklánc technológia a központi irányítást és az elszámolások feletti felügyeletet akarta kiiktatni.
A digitális jegybankpénz pedig nagyrészt erre adott reakció. A kriptovaluták szabályozatlan elterjedése az EKB szerint azzal fenyeget, hogy aláássa a központi bank felügyeleti szerepét és a monetáris politika hatékonyságát: ha a tranzakciók növekvő része a „hagyományos” pénzügyi rendszeren kívül folyik, akkor a „hagyományos” pénzügyi folyamatok, például az alapkamat, illetve a gazdaságban forgó pénzmennyiség szabályozásán alapuló jegybanki politika elveszti erejét.
Elkerülhetetlen
Ebből a megközelítésből a jegybanki digitális innováció elkerülhetetlen szükségszerűség, amelyre részben a régi jó készpénzes rendszer stabilitásának fenntartása miatt is szükség van. Az is felmerül, hogy a digitalizáció a jövő, és aki kimarad, az lemarad: az Atlantic Council washingtoni agytröszt összesítése alapján alig van olyan ország a világon, ahol ne folyna a digitális jegybankpénz fejlesztése, a nyugati pénzügyi szankciók megkerülésében érdekelt Oroszországtól a fejletlen pénzügyi szektorát digitalizációval modernizálni próbáló Indián át a gyakori valutaválságokkal küzdő latin-amerikai országokig.
A digitális pénz sokat lendíthetne az eurózóna bank- és tőkepiaci integrációján is, amelytől újabban Emmanuel Macron az európai versenyképesség feltámasztását reméli. A francia elnök szerint Európának mélyebb, egységesebb és nagyobb kockázatvállalásra hajlandó pénzügyi piacra van szüksége, hogy képes legyen finanszírozni a jövő beruházásait és technológiai innovációit. Ezen pénzügyi integrációhoz az EKB szerint jelentős részt a digitalizáción keresztül vezetne az út.
Ezzel együtt a készpénzvédelmi kampánnyal szembenéző kormányok számára a kérdés felkarolása racionális politikai stratégia, hiszen minimális politikai és gazdasági költségekkel tudják kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából: a készpénzt eddig sem akarták betiltani, így aztán nem nagy feladat megvédeni. Más kérdés, hogy a populista szólamok felkarolásánál nem lenne-e előremutatóbb társadalmi és gazdasági szempontból, ha inkább megpróbálnák növelni a digitális rendszerek iránti bizalmat, illetve jobban kezelni azok visszásságait.
