Csillogó technológiai utópiák, kriptovalutákra épülő városállamok és a sivatagba rajzolt futurisztikus metropoliszok ígérete csábítja a döntéshozókat világszerte. Az okosvárosok azonban a tapasztalatok szerint nem a szenzorok, az algoritmusok és a látványtervek hiánya miatt buknak el, hanem azért, mert figyelmen kívül hagyják azt, ami egy várost valóban élhetővé tesz, vagyis az embereket, a közösségeket és a felelős kormányzást.
Európa nagyvárosainak lakói számára – akik nap mint nap a szűkre szabott városok bedugult utcáin araszolnak, huzatos, öreg épületekben élnek, akadozó közszolgáltatásokkal és magas, hosszan húzódó, szürke lakótelepekkel szembesülnek – könnyű megérteni, miért tűnik csábítónak egy vadonatúj, high-tech metropolisz ígérete.
Az ilyen okosvárosok ugyanis gyakran egyfajta tiszta lappal induló utópiát kínálnak, hatékony infrastruktúrát, digitális megoldásokat és modern életminőséget.
Ezt az álmot testesíti meg a zanzibári Dunia Cyber City is, egy különleges, új gazdasági övezet, amely alacsony adókkal próbálja magához vonzani a technológiai cégeket és munkavállalókat – akár fizikailag, akár virtuálisan. A projektet Florian Fournier, az Apple korábbi marketingigazgatója, valamint a zanzibári kormány támogatja, és az úgynevezett „network state” koncepcióból merít inspirációt. Ezek a digitálisan szerveződő, részben közösségi finanszírozású mikronemzetek vagy városállamok
az azonos gondolkodású embereket gyűjtenék össze, hogy technológiai kísérletezésre és kriptovalutákra épülő gazdaságot hozzanak létre.
Ezzel párhuzamosan hasonló, bár jóval nagyobb léptékű kísérlet zajlik Szaúd-Arábiában is. A The Line nevű projekt egy 170 kilométer hosszú, teljesen egyenes vonalban húzódó várost képzelt el a sivatagon és a hegyeken keresztül, akár kilencmillió lakos számára. A tervet azonban azóta jelentősen visszafogták, részben a kritikák, részben pedig a megvalósíthatósági problémák miatt.
Mindent megold a technológia?
Bár ezek a kezdeményezések, és az olyan korábbi példák, mint a dél-koreai Szongdo, eltérnek egymástól méretben és ambícióban is, közös bennük az a meggyőződés, hogy a technológia mindenre megoldást jelent, és minél több digitális eszközt vetünk be, annál inkább futurisztikus város lesz belőle.
A vélekedés szerint ezek a városok jelentik a világ jövőjét, hiszen jelenleg a globális népesség mintegy 55 százaléka él városi környezetben, és ez az arány 2050-re várhatóan 68 százalékra nő. A városok így egyre nagyobb szeletét adják a globális GDP-nek, és a kreativitás, az innováció, valamint a gazdasági fejlődés motorjai.
Mindez szép és jó, ugyanakkor ezek a települések súlyos életminőségi problémákkal is küzdenek, bűnözéssel, szennyezéssel, jövedelmi egyenlőtlenségekkel és a társadalmi kohézió hiányával. Ráadásul minderre rátevődnek olyan globális kihívások is, mint a klímaváltozás vagy a migráció, legyen az országon belüli vagy nemzetközi. Nem meglepő, hogy ezekkel a problémákkal szembesülve egyes döntéshozók a technológiához fordulnak, és az okosvárosokban látják a megoldást. A tapasztalatok és a kutatások azonban azt mutatják, hogy ez az út korántsem egy univerzális csodaszer.
Az egyik alapvető gond az, hogy maga az okosváros fogalma meglehetősen homályos. Azoknak a városoknak a listája, amelyek okosvárosként határozzák meg magukat – San Diegótól Tel-Avivon és Koccsin át Bogotágig – jól jelzi, mennyire eltérő tartalommal töltik meg ezt a címkét. Emiatt sokkal hasznosabb lenne egy egységesebb meghatározás, amely nem a legújabb technológiákra, hanem a felelős városirányításra épül.
Az olyan frontvonalbeli projektek, mint a Dunia Cyber City vagy a The Line, éppen ezen a téren vallottak kudarcot, ugyanis problémák merültek fel a legitimitás, a befogadás, az elszámoltathatóság, az alapvető emberi jogok és a hosszú távú megvalósíthatóság kapcsán.
Az okosváros okos kormányzást igényel
A technológia önmagában tehát korántsem egyenlő az élhetőséggel, amit a Cities in Motion Index (CIMI) is alátámaszt, amely évente rangsorolja a fenntartható és élhető városokat. Az index közel kétszáz várost értékel kilenc szempont alapján, amelyek között szerepel a technológiai fejlettség is. A technológiai pontszám olyan mutatókat vesz figyelembe, mint a 4G- és 5G-hálózatok lefedettsége, az internet-hozzáféréssel rendelkező háztartások aránya vagy a mobiltelefonok száma száz lakosra vetítve.
A 2025-ös CIMI egyik tanulsága, hogy a technológiai rangsor első öt helyezettje – Hongkong, Dubaj, Szingapúr, Abu-Dzabi és Szöul – egyáltalán nem jelent meg az összesített rangsor első öt városa között. Sőt, ezek a városok szinte hiányoztak a többi nyolc dimenzió élmezőnyéből is, legyen szó humán tőkéről, társadalmi kohézióról, kormányzásról, környezetről, közlekedésről, várostervezésről vagy nemzetközi beágyazottságról. Ezzel szemben az összesített lista élén London, New York, Párizs, Tokió és Berlin végzett. Ezek valóban zsúfolt, sokszor elavult infrastruktúrájú városok, ám egyben a globális tehetség központjai, gazdag kulturális intézményrendszerrel és viszonylagos politikai stabilitással. Egy másik városcsoport – például Amszterdam, Koppenhága vagy Zürich – pedig nemcsak összességében teljesít jól, hanem kiegyensúlyozott eredményeket mutat a különböző városi dimenziókban is.
Mindez arra utal, hogy elsősorban nem az okosvárosok létrehozásán lenne a hangsúly, hanem azok okoskormányzása lenne szükséges.
A kutatások szerint ez több, egymással összefüggő elemet jelent. Elengedhetetlen a stratégiai gondolkodás, és olyan holisztikus, hosszú távú politikák kidolgozása, amelyek figyelembe veszik a fenntarthatóságot és a társadalmi kohéziót, és amelyek egy város valós gyengeségeiből indulnak ki, nem pedig jól hangzó marketingprojektekből. Fontos az is, hogy a döntéshozók túllássanak a technológián, és eszközként tekintsenek rá, ne végcélként. Egy okosépület önmagában ugyanis édeskeveset ér, ha a környezete „bután” működik, vagy ha az új megoldások nem széles körben hozzáférhetők és nem konkrét problémákat oldanak meg.
Ugyanilyen lényeges a helyi kreativitás és alkalmazkodás, hiszen minden város egyedi, és ritkán működnek az univerzális receptek. Egy amerikai várostervezési modell nem biztos, hogy átültethető egy európai, afrikai vagy ázsiai kontextusba. A legjobb gyakorlatok tanulmányozása mellett így elengedhetetlen azok helyi viszonyokra szabása. A sikerhez a sokat hangoztatott együttműködés is kell, mivel a városépítés egy közös munkafolyamat kellene hogy legyen, amelyben a köz- és a magánszféra partnersége kulcsszerepet játszhat, és segíthet lebontani azokat a szűk látókörű, szigetszerű gondolkodásmódokat, amelyek nem reagálnak az állampolgárok valódi igényeire.
Mindezt egy emberközpontú szemléletnek kell áthatnia, ahol minden kezdeményezés konkrét, a lakók által megélt problémákra ad választ.
Enélkül a projektek könnyen ellenállást válthatnak ki, és kudarcba fulladhatnak. Végül, de nem utolsósorban, az innovációnak a nagy globális kihívásokra is reflektálnia kell, a klímaváltozás, a migráció vagy más világméretű folyamatok helyi hatásait előre kell látni, és be kell építeni a várostervezésbe.
Az okoskormányzás előnye ugyanis, hogy olyan fenntartható gazdasági, társadalmi és környezeti fejlődést tesz lehetővé, amelyre más irányítási modellek nem képesek. A Dunia Cyber City és a The Line technológiai utópiát ígérnek, ám a világ legélhetőbb városai nem steril tervezőasztalokon, techvizionáriusok vázlatai alapján születtek meg. Hosszú évtizedek alatt formálódtak, sokszor kaotikus, apró lépésekben haladó kormányzás révén, amely végső soron az embereket helyezte a középpontba.
Tovább a cikkre: index.hu (Lendvai András)
